Egy szántó-vető házaspár
gyermekeként látta meg a napvilágot.
Nem voltak játszótársai,
mert környezetükben csupa gazdagok éltek,
akik nem engedték a szegény gyermek
közelébe csemetéjüket.
A kislány távolról figyelhette csak a többiek életét.
Fájdalmai elől egy képzeletvilágba menekült.
Kopott ruháján a foltokat ékszernek látta.
Kukoricababáját hercegnőnek nevezte.
 A Nap izzó hevét simogató aranyzuhatagként élvezte,
és amíg más árnyékba menekült, ő azt mondta:
- Én a Nap leánya vagyok,
és azért süt ilyen forrón rám,
mert rettentő nagy szeretettel akar
átölelni engem Napanyukám.
Lassan-lassan megtanulta,
 hogy mindent a maga javára fordítson,
mindenből hasznot kovácsoljon.
Ha langyos nyári zápor hullott,
szappannal a kezében, kiszaladt házuk udvarára
és kacagva mosakodott,
miközben vidám hangon kiabálta be édesanyjának:
- Nézd, Anyu! Nekem is van zuhanyozós fürdőszobám.
A szomszédok közül sokan bolondnak tartották őt,
nem értették, miért tud mindennek örülni.
Azt mondták róla: ennek a gyereknek
visszájára fordította Isten az eszét.

Teltek az évek.
A kislány felnőtté vált.
A falu bírója kihirdette, hogy vásárt rendeznek.
Mindenki hozza el egy batyuban azt,
amiből úgy érzi, olyan sok van neki,
hogy másnak is szívesen adna át belőle.
Megjelentek a gazdag szomszédok felnőtt gyerekei is.
Batyujuk betegségtől, válópertől, könnyektől,
és elégedetlenségtől duzzadt.
A mi leánykánk csomagjában kacagás,
boldogság, elégedettség volt található.
Megkérdezték tőle:
- Téged elkerültek a bajok, hogy nem tudtál hozni belőlük?
- Nem. Csupán azokból nem tartok számon mást,
mint a betegség után a gyógyulást.
A vitákból a békülést.
Vagy ha elveszítettem valamit,
megőriztem afeletti örömömet,
hogy pótolhattam veszteségemet.
Az én batyumban is ugyanazok találhatók,
 melyek a tietekben, csak - tudjátok,
 én mindent a visszájára fordítva használok.