Sokan és sokféleképpen próbálták már definiálni a szeretet lényegét, mind a mai napig sikertelenül. Talán azért lehetetlen emberileg meghatározni, mert ahány ember él a földön annyiféleképpen éli meg azt. Természetesen én sem birtokolom a bölcsek kövét, tehát eszem ágában sincs okoskodással megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Ám azt teljes bizonyossággal kijelenthetem, hogy a szeretet definíciója, ide s tova két ezer éve az emberiség rendelkezésére áll, csakhogy a ma embere nem hajlandó tudomásul venni, alkalmazni pedig végképp nem. Ez a definíció pedig nem más, mint a Biblia szeretet himnusza, amelyet Pál apostol a Korinthusbeliekhez írott első levelének 13. részében írt meg. Természetesen ezt a részt most nem másolom ki, mert akit érdekel úgy is megkeresi, akit pedig nem érdekel, ezt az írást sem fogja végig olvasni. Mivel a hitetlen ember számára a Biblia szövege nehezen érthető, úgy gondoltam, hogy e szeretethimnusz mentén haladva megpróbálom éreztetni a szeretet lényegét.

Nos, a szeretetet szóval is kifejezhetjük, de cselekedetek nélkül annak semmi értéke nincs. A szeretet Isteni tulajdonság, mely tulajdonságot a hívő emberek Tőle kapják. A szeretet tehát tettekben nyilvánul meg. Ezért, aki szeret, az nem kerüli el azokat az alkalmakat, amikor embertársának az ő segítségére van szüksége; sőt, inkább keresi az ilyen alkalmakat. Aki nem szereti a felebarátját, azt akit lát, az nem szeretheti az Istent sem, akit pedig nem lát. Életünkben a szeretetet semmi nem helyettesítheti. Ha eltörünk egy poharat, vagy egy vázát, veszünk helyette másikat, vagy könnyen megleszünk nélküle is. Ám ezt nem tehetjük meg a szeretettel, mert a szeretet nem egy időnkénti fellobbanás, hanem egy állandó életfolyamat. Ha pedig számunkra nem az, akkor még nem szeretünk. A szeretet önmegtagadással jár. Ezzel ellentétben a legtöbb ember a szeretet alatt azt érti, hogy ő kap valamit, és nem azt, hogy ő tesz valamit másokért, mégpedig örömmel.

A szeretet egy olyan életút, amelyen járva az ember eljuthat az Isten általi megszentelődésbe. A már megszentelt életű ember pedig természetszerűen gyakorolja a felebaráti szeretetet. A felebaráti szeretet nem felém irányul, hanem felőlem árad másfelé az Istentől jövő szent erő által. Ezért önzetlen. A szeretet nem mindig követel tőlünk nagy dolgot. Alkalmas időben egy kis figyelmesség elég ahhoz, hogy valakinek az életét szebbé és kellemesebbé tegye. A szeretetre mindig lehet támaszkodni, mert biztos védelmet nyújt az élet viharai idején. Az istenfélő ember nem vár arra, hogy a jó alkalmak hozzá menjenek, hanem ő keresi az alkalmakat a jó cselekedetek gyakorlására.